Tisztelt Olvasók!
Az 1956-os forradalom mára igazi történelmi eseménnyé vált. Az ország lakosságának nagy része, különösen a fiatalabb generációk, már csak a történelemkönyvek lapjain, ismeretterjesztő műsorokban, nosztalgiázó idős emberek visszaemlékezéseiben és ilyen ünnepi beszédekben találkoznak 1956-tal. Ez részben így van rendjén, hiszen 66 évvel ezelőtt történt eseményekről van szó, a forradalom résztvevői és tanúi közül egyre kevesebben vannak már közöttünk.
Ennek ellenére október 23-a több kellene, hogy legyen, mint egy fejezet a történelemkönyvben, vagy egy pirosbetűs ünnep a naptárban. Az 1956-os forradalom történelmünk azon ritka pillanatai közé tartozott, amikor szinte az egész ország egy emberként lépett fel egy közös ügy érdekében. A közös ügy a sztálini típusú diktatúra elsöprése és a szovjet megszálló csapatok kivonása volt.
1956 októberének utolsó napjaiban e két célért küzdött mindenki, ki szóval, ki fegyverrel. Mégis, a forradalom kirobbantóinak és részvevőinek egészen különböző elképzelései voltak a jövőre nézve. Mást akart Nagy Imre, a később kivégzett miniszterelnök, mást vártak a gyárakban megalakult munkástanácsok tagjai, más céljai voltak a fiatal íróknak és újságíróknak, és megint csak más célok vezérelték a barikádokon harcoló munkásokat, diákokat.
Voltak, akik egy új, de továbbra is szocialista rendszert akartak létrehozni: lényegében ez volt a célja a kormánynak is, amelynek tagjai között egyaránt voltak kommunisták, kisgazdapártiak, szociáldemokraták és más politikai irányzatok képviselői. A vidék parasztsága természetesen nem a háború előtti kor nagybirtokrendszerét akarta visszaállítani, de nem is az erőszakkal létrehozott téeszekben akart dolgozni, hanem saját földjén kívánt gazdálkodni. A gyári munkások sem a régi tulajdonosoknak szánták a gyárakat, hanem saját kezükbe akarták venni a termelés közvetlen irányítását. Az írók, újságírók, művészek csupán szabadon szerettek volna élni és alkotni.
Két dologban azonban mindenki egyetértett: véget kell vetni a kommunista diktatúrának és a szovjet megszállásnak. Ezért vállalt miniszterelnökséget Nagy Imre és miniszteri tárcát sok kiváló ember, ezért fogtak fegyvert a „pesti srácok” a Corvin-közben, a Széna téren, valamint Budapest és az ország számos más pontján.
„Ruszkik haza!” – ez a jelszó zengett országszerte, és néhány napig úgy tűnt, a szovjet csapatok valóban kivonulnak az országból. Nagy Imre miniszterelnök bejelentette, hogy Magyarország kilép a Varsói Szerződésből és deklarálta az ország semlegességét. Hamarosan kiderült azonban, hogy a szovjet csapatok kivonása Budapestről csupán taktikai lépés volt. November 4-én a szovjetek letartóztatták a tárgyalásokra érkező Maléter Pál honvédelmi minisztert, majd hajnalban megindult a megállíthatatlan offenzíva Budapest ellen.
Magyarország egyedül maradt. Az adott külpolitikai helyzetben nem számíthatott külső segítségre. A hidegháború törékeny egyensúlyát a másik szuperhatalom, az Egyesült Államok sem merte megbolygatni. Nagy csalódás volt ez Magyarország népének, akik napokon át hiába várták a Szabad Európa Rádió által ígért amerikai ejtőernyősöket.
A forradalom vérbe fojtását azonban megelőzte 10 reménnyel teli nap. Minden résztvevő úgy érezte, hogy történelmet ír. És valóban azt tették. Történelmet írt a miniszterelnök és a kormány, miközben megpróbálták a forrongó országot irányítani. Történelmet írtak a munkástanácsok tagjai, akiket saját társaik demokratikus úton választottak meg annak érdekében, hogy a gyár valóban a dolgozóké legyen. A szó igazi értelmében is történelmet írtak az írók, újságírók és művészek, akik évek óta először alkothattak szabadon. És történelmet írtak az október 23-án az utcára vonuló egyetemista és középiskolás diákok, akik közül sokan fegyvert is fogtak később. De történelmet írtak azok is, akik ledöntötték a gyűlölt Sztálin-szobrot és leverték a kommunista diktatúra jelképét, a vörös csillagot a középületekről. E tettek valódi jelentősége természetesen eltérő. Mégis, sok ezren érezték úgy, hogy cselekedeteikkel hozzájárultak egy új, szabadabb ország létrehozásához.
1956 októbere ugyanis hazánk történelmének egyik legsötétebb időszakának vetett véget. A Rákosi Mátyás nevével fémjelzett magyarországi sztálinista diktatúra teljesen áthatotta a mindennapi életet: senki sehol nem volt biztonságban, a munkahelyeken, az iskolákban, az utcán, sőt, még saját otthonaikban is a besúgóktól és az ÁVH-tól rettegett szinte mindenki. Ezrek kerültek hamis, időnként teljesen abszurd vádakkal az Államvédelmi Hatóság börtöneibe, ahol kínzások, sokéves börtönbüntetés vagy éppen halálos ítélet lett a részük. Családok százait telepítették ki lakásukból, és ezreket zártak bírósági ítélet nélkül évekig internáló- és kényszermunka-táborokba. A teljesen elhibázott gazdaságpolitika és az erőltetett iparosítás miatt a lakosság ellátásának színvonala a háborús éveket idézte. És azt sem szabad elfelejtenünk, hogy a hatalom látványos jelei mindenütt jelen voltak, a vörös csillagok, a Rákosi- és Sztálin-képek formájában. A munkahelyre fél órával korábban kellett bemenni, hogy a „kollektíva” együtt tárgyalja meg a pártlap, a Szabad Nép cikkeit; mindenki köteles volt fizetéséből havonta jelentős összegeket ún. „békekölcsön” formájában felajánlani; az iskolások, főiskolások, egyetemisták életét pedig a kötelező orosz nyelvtanulás és a kommunista ideológiával áthatott tananyag keserítette meg.
1956. október 22-én, amikor a műegyetemisták megfogalmazták követeléseiket, 14 pontjuk jól tükrözte, mit tartottak a legégetőbb problémáknak: Új kormány létrehozását követelték Nagy Imre vezetésével; többpárti választásokat; a szovjet csapatok kivonását; a gazdasági élet átszervezését; a politikai és gazdasági perek felülvizsgálatát; a kommunista vezetők, elsősorban Rákosi szerepének kivizsgálását; teljes vélemény- és sajtószabadságot. De fontosnak tartottak olyan szimbolikus intézkedéseket is, mint a Kossuth-címer bevezetése a szovjet címerre nagymértékben hasonlító államcímer helyett, március 15. és október 6. nemzeti ünneppé nyilvánítása és a Sztálin-szobor eltávolítása. Az elkövetkező napokban e követelések többsége – ha rövid időre is – teljesült.
1956 októberében nagyon sok embernek kellett egész életére kiható döntést hoznia. Volt, akinek ez a döntés később az életébe került, másoknak hosszú börtönéveket vagy több évtizednyi emigrációt jelentett. A fegyveres erők és testületek tagjainak talán még nehezebb volt a döntés: sokan közülük olyan helyzetbe kényszerültek, hogy választaniuk kellett az ország alkotmányára letett esküjük, elöljáróik parancsa és saját személyes meggyőződésük között. Ma elsősorban azok emléke előtt tisztelgünk, akik azért áldozták fel karrierjüket, szabadságukat, sőt életüket is, hogy megteremtsenek egy szabad, független, demokratikus országot. Nem rajtuk múlt, hogy akkor, 1956-ban ez nem sikerülhetett. Mégis hatalmas részük volt abban, hogy ma, egy szabad, független, demokratikus Magyarországon élhetünk.
A Magyar Köztársaság állami ünnepéről szóló törvény (1991. évi VIII. tv.) a következő nemzeti és állami ünnepekről szól:
A Magyar Köztársaság nemzeti ünnepei (1. §):
a) március 15-e, az 1848-1849-es forradalom és szabadságharc kezdetének, a modern parlamentáris Magyarország megszületésének napja,
b) augusztus 20-a, államalapító Szent István ünnepe,
c) október 23-a, az 1956. évi forradalom és szabadságharc kezdetének, valamint a Magyar Köztársaság 1989. évi kikiáltásának napja.
Az 1. §-ban említett nemzeti ünnepek közül augusztus 20-át az Országgyűlés hivatalos állami ünneppé nyilvánítja (2. §).
Október 23. : az 1956. évi forradalom és szabadságharc kezdetének, valamint a Magyar Köztársaság 1989. évi kikiáltásának napja